Majdnem mindennapi...

Amint már pár napja írtam, nem oly sokára - pontosabban mondva HOLNAP! - középső gyermekünk születésnapot ünnepel.

Szeretem ilyenkor a "nagy nap" előtt emlékeztetni az aktuális ünneplőt arra, hogy milyen édes is volt az az állapot, amikor még szívem alatt hordoztam és nem is sejtettük, hogy másnap elő fog bújni.

S eme csemeténk - akinek egyértelműen a testi érintés a szeretet nyelve -, ma eme beszélgetésünk után hozzám bújt és ezt mondta:
"ÉN ÉDES VOLT LAKHELYEM!"

Hát kell több egy anya szívének? Én teljesen ellágyultam e szavak hallatán! Gondolom senkinek nem kell magyaráznom, hogy miért!

Szívből kívánom minden édesanyának, hogy éljen át életében legalább egy ilyen pillanatot! Mert mindez megerősít bennünket azokra a napokra, amikor elviselhetetlennek tűnik egy-egy gyermekünk adott fejlődési szakaszának "túlélése".

Nagy igazságtalanságnak élik meg csemetéink, hogy születésnapjuk időrendje nem egyezik meg azzal, ki a legidősebb...

Sőt, pont úgy alakult, hogy a legidősebbnek közöttük, van legkésőbb - augusztusban - a szülinapja.

Viszont középső gyermekünk pár napon belül "jubilál" :) Nem ünnepel, hiszen nagyböjtben nincs buli!!! A szülinapi party majd húsvét után kerül megrendezésre. Attól még az izgalom és annak felismerése, hogy megint egy évvel idősebb lett - máris lázban tartja. Minden nap elhangzik: Már csak ennyit x.y.nyit kell aludni!!!

Jó is gyermeknek lenni :)!

Nagyot alakított az Úr Isten - mint általában mindig! :)

Tegnap túlestünk a bérmálkozásra készülő moholi nyolcadikosokkal a szóbeli vizsgán! Hurrá!!! Meg kell mondanom, hogy 4. éve vagyok ott a vizsgáztatáson de ilyen még nem volt :) Nagyon ügyesek voltak a gyerekek - senki alatt nem remegett meg a léc, mindenki átjutott a megmérettetésen. Magyarán - ez az első év, hogy SENKI nem bukott pótvizsgára!

Bár, őszintén megmondva - ettől a csoporttól ezt is vártam, mert most tényleg egy olyan generációval dolgozhatok, akiket érdekel a dolog és igyekeznek is az életükbe beleépítgetni mindazokat a dolgokat, melyekről beszélgetünk. Persze természetes, hogy a maguk "hebehurgya" kamasz életstílusukban, de nagyon nyitottak!

Ezért hálás a szívem és remélem, hogy tényleg nem "kibérmálkozni" fognak ők nagy százalékban, hanem beépülni Egyházunkba!

Immáron harmadik éve veszi a bátorságot fő esperes atyánk, hogy férjemmel minket hív meg a plébániáján tartandó jegyesoktatásra - mint tanúságtevő házaspárt. Ismerve magunkat és botladozásinkat a szentségi házasság megélésének útvesztőiben - alkalmatlan eszközöknek látjuk magunkat. Valahogy úgy fogalmaztuk meg ezt közös imádságunkban - még úton voltunk elmondani tanúságtételünket -, hogy jó az Úrnak a humora és csak reméljük, hogy tudja mit akar és miért pont minket küld oda ezek a fiatal jegyespárok elé.

Istennek hála - nagyon gördülékenyen ment a tanúságtételünk és az eddigi évek tapasztalataival egybevetve megállapítottuk, hogy Isten kegyelméből ez most egész jól összeállt bennünk. Az eddigi évekkel ellentétben mindketten megmaradtunk az előre megbeszélt "témáinknál" - nem folytunk bele a másik mondani valójába. Sikerült a 14 párból álló csapatot megnevettetnünk is, de ugyanakkor elgondolkodtatni is.

Röviden összefoglalva: Nagyon jó volt! Nagy ajándék volt ez számunkra! Köszönet érte Istennek!

Istennek hála mára már egy fokkal jobban vagyok. Jót tett a tegnapi pihenés!

Azt hiszem meg sikerült fejtenem, hogy nagy valószínűséggel a vesémet sikerült "kicsit" megfázítanom - még nem tudom pontosan mikor és hogy, de összejött :)

Most már a gyógyulás útjára léptem, mert célirányosan kúrálom magam....

No meg amennyit csak lehet pihenek....

Bár ma megyek már dolgozni, de majd a kályha mellé húzódom és úgy élvezem a másodikosaimmal a "mozizást" - megnézzük közösen a Húsvéti történetet -mert a nagyböjtben azért szeretem, ha végig gondoljuk közösen a megváltás útját és ez egy nagyon klassz rajzfilm, ahol az utolsó vacsorától kezdve - az eláruláson keresztül - a keresztre feszítés is jelen van (gyerekekhez mérten semmi drasztikus vérrel, de IGAZUL!) és a LÉNYEG se marad el, hogy JÉZUS FELTÁMADT - nem a halálé volt az utolsó szó!

Tehát ez vár ma ránk....

Meg este végre eljutok meghallgatni fiam kórus fellépését!!! VÉGRE!!!

Legyen Nektek is szép napotok!

Nem kell megijedni, még nem teljesen dőltem ágynak, csak félig :)

Több hittanos is különböző vírusok keverékével bombázott, melyből mára egy kis egyveleg rám is rám ragadt. Így ma délutánra beteg szabadságot kaptam főnökömtől és itthon igyekszem kúrálni magam.

Amennyire lehet - ágy, tea, pihenés....

Soha nem jön jókor egy betegség se, de ez most nagyon rosszkor talált el. Ugyanis ezen a héten városkánk zeneiskolája fennállásának 50. évét ünnepli és középső gyermekem a zenedei nagy kórussal majdnem minden nap fellép.

Igen ám, csak tegnap a munka végett nem jutottam el és mára terveztem, hogy elmegyek meghallgatni. Mert természetesen megérti, hogy nem tudok két helyen lenni egyszerre és a munkahely kötelességekkel jár, de azért egész másképpen csillog a szeme, amikor látja, hogy ott vagyunk és figyeljük őt. S a mára betervezett szemcsillogtatást - sajnos nem tudom véghezvinni.

De azért igyekszem ma nagyon rendbe jönni, mert holnap is még fellépnek és azt már mindenféleképpen meg szeretném hallgatni!

Úgyhogy húzok is vissza pihenni!

Ma Egyházunk újra ezt a történetet rakta elénk az evangéliumokból.

Miről is van szó? Jézus pár választott tanítvánnyal elvonult egy félreeső helyre, ahol megmutatkozott az Ő Istensége. Ragyogó fény vette körül és mennyei szózatban erősítette meg az Atya, hogy valóban Ő a szeretett Fiú, Akit követni kell.

Nem csoda, hogy Péter apostol szájából elhangzott a jól ismert mondat:
"Uram, jó nekünk itt lenni!"

Milyen csodálatos is lehetett. Felfogni se tudjuk - elképzelni talán megpróbáljuk, de szerintem az is csak homályos képe lehet a valóságnak.

Vágyom arra, hogy meglássam Istenem dicsőségét - de addig is lehetőségem van szemlélni Őt! Hiszen közöttünk maradt, az Oltáriszentségben, megtalálhatom Őt a Bibliában, s ha kellően kutatom - még a felebarátaimban is felfedezhetem, hogy ott "rejtőzik" :)

Irány a felfedező expedició! :D

Kedves Mindannyian, akik már nem egyszer és nem is kétszer kérdeztetek rá, hogy lesz-e folytatása a blogomnak....

Íme jelentkezem.

Nagyböjti idő - péntek van - illik áldozatot hozni.

Dióhéjban az elmúlt időről:

1. Család megvan - Istennek hála!

2. Tanulmány - nagyjából időben rendezve minden - szintén Istennek hála!

3. Munka - van, bőven - hát kinek adnék hálát, ha nem Istennek ezért is? :)

Nem ígérek semmit. Inkább reménykedem, hogy csak-csak időt tudok szakítani a blog bejegyzéseimre is és nem fogom ennyire hanyagolni...

(Tudom, ígértem már hasonlókat.... de... igyekszem, maradjunk ennyiben.!)

Szeretem a Lélek áradás ünnepét! Különösképpen, ha pont ezen a napon lesznek bérmálkozók egyik plébánián a hittanosaim! :)

Nem mintha a Szentlélek más alkalommal nem lenne ugyanaz és nem tudná ugyanazokat a kegyelmeket osztogatni, de azért így sokkal klasszabb, hogy pont az Egyház születésnapján mondják ki ők is az IGENT.

Igen, a tudatos Krisztus követésre - illetve amit a gyakorlat mutat - sokaknak ez lesz az utolsó igen, most még itt vagyok a templomban megjelenése.

Sokat lehet ezen gondolkodni és keresni az okokat miért is van így - de mindjárt, kapásból kettő indokot tudok:

1. még fiatalok 14-15 évesen egy ekkora horderejű döntést maguk meghozni

2. otthonról sincs meg a kellő támogatás sokaknál, mert az, hogy fiam, lányom, csak ezt a pár napot bírd még ki - és utána majd te is úgy leszel, mint mi, hogy a templom tájára se megyünk... nem elég. SŐT!

Szóval várom nagyon a Lélek áradás ünnepét. Várom az egész földet megújító friss Leheletet! Várom az Egyház Éltelő Lelkét! És főleg azt várom, hogy a megújulás, felfrissülés, életre kelés bennem kezdődjön el!!!!

Éljünk a Lélek erejével!

Jöjj Szentlélek! Veni Sancte Spiritus!

Sok felé május hónap egyik szép közösségformáló alkalma az elsőáldozás! De milyen közösséget is szeretnék "formálni"?

Olyat, aki elsőáldozásra már „kismenyasszonyt” csináljak a gyerekéből? Ennek minden tortúrájával? A csavarokkal való alvás, vagy a kora hajnali ébredéssel, hogy időben meglegyen a frizura? No arról meg nem is szólva, hogy a bevonulásnál még csak-csak tudtak sétálni a ruhakölteményben, de a templomban? Letérdelni? Lépcsőre fellépni? Ó szegények mekkora mutatványokat voltak kénytelenek véghezvinni, hogy ne essenek hasra…A hangsúly sokkal inkább a külsőségeken van és maguk a kis gyerekek is itt vesznek el. (Nem őket "hibáztatom" - a szülőket kellene megnevelni, hogy másfelé helyezzék a hangsúlyt!)

Sokkal bensőségesebbnek élem meg az olyan elsőáldozási helyeket, ahol a gyermekek egyenruhában vannak azon a napon, hiszen az Úr előtt mindenki egyforma. Így nem tűnik ki az, aki talán egy kicsit szociálisan nehezebb körülmények közül jön és az se tündököl „feleslegesen” aki anyagilag nagyon tehetős.

Olyan szép lenne, ha nem ilyen külsőségeken menne el ez az eredetileg bensőt átalakító csodaszép ünnep.

Adjon az Úr nekünk szülőknek kellő bölcsességet, hogy lássuk mi az, amivel gyermekeink lelki javát szolgáljuk és minden igyekezetünkkel azon legyünk, hogy ezeket biztosítsuk nekik!